Kissé intenzívre sikeredett a rövid otthonlétem. Már a szombat esti, apuékkal folytatott tartalmas, szeretettel, egymás meghallgatásával, elismerésével teli beszélgetés miatt megérte. Számomra az ilyen élmények fontosak igazán, emellett a legtöbb dolog eltörpül. Eszti sokszor hiányzik itt kinn és tudom, hogy én is neki. Aggódom érte és nagyon sok örömöt kívánok neki. Majd belefoglalom ezt is a "meditálásaimba". Amikor a reptéren, hajnali 5-kor elváltunk Anyucival, sötét (?) gondolat jutott eszembe. Nem biztos, hogy szeretnék gyereket. Az az érzésem, és most nem a szüleimről beszélek, hogy sokan a saját szórakoztatásukra, hiúságuk legyezésére nemzenek utódokat. Mert szeretnének egy kis játékosságot, változatosságot az életükben vagy nincs jobb ötletük és szeretnék önmaguk kicsiny mását látni. Nekem ez most olyan felelőtlennek tűnik. Nemcsak az élet jár sok kínnal és persze örömmel is, de a szülőkhöz tartozást megélni és megérteni, meg nem szűnő életfeladat. Akár jó vagy rossz a viszony. Nekem mindig fáj az elválás, jobb is volt most rövidebb ideig otthon lennem, mert nem szoktam bele túlságosan a mi kis közösségünkbe. A végleges elválás gondolata mindig nagyon megijeszt, nagyobb félelmem nem volt annál életemben, hogy egyszer majd elveszítem őket. Élénken emlékszem a mai napig az erről szóló gyerekkori álmomra. Akarom én, hogy a saját gyerekem is átélje ezt majd egyszer (már ha lesz)? A már-már meghitt péntek esti beszélgetésünk alatt tudtam nekik tanácsot adni és én is látom rajtuk a folyamatos változást, igyekvést, még mindig tanulok tőlük. Csak úgy érzem kereknek az életem, ha törődöm velük. Ha jelenleg kicsit messzebbről is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése