"A cádokita papírok beszélnek egy könyvről, amiben minden ember jövője meg van írva egészen a Teremtés előttről. Ez a Szövők könyve, olyasmi mint a Tóra. A Szövők a megszemélyesített sors, mint a Nornák a skandináv mitológiában. Ők szövik az emberek sorsát. Krisztus, egyedül, Isten nevében cselekedve a Földön, elragadja a Szövők könyvét, elolvassa, elviszi az információt az illetőnek, tájékoztatja a sorsáról, majd abszolút bölcsessége révén megmondja az illetőnek, hogyan kerülheti el a sorsát. Elárulja a kiutat."
"... nem valóság, akkor még legalábbis, habár a mi szemszögünkből, visszatekintve elkerülhetetlennek érzékeljük. De ilyen a visszatekintés híres természete: minden elkerülhetetlen, mivel már minden megtörtént..."
Dante Isteni színjátékát is jó lenne elolvasni, ez a Philip K.Dick könyv meghozta a kedvemet hozzá.
Dante Isteni színjátékát is jó lenne elolvasni, ez a Philip K.Dick könyv meghozta a kedvemet hozzá.
Kígyó
Egy kígyó jött a vizes vályúmhoz
egy forró, forró napon (én csak pizsamát vettem a hőség miatt),
ott akart inni.
A nagy, sötét szentjánoskenyérfa mély, különös-szagú
árnyékában
mentem lefelé korsómmal a lépcsőn
és várnom kellett, állnom és várakoznom kellett,
mert hisz ő érkezett előbb az itatóhoz.
A földsánc egyik repedéséből nyúlt le a homályba
és sárgásbarna ernyedtségét enyhén hasasodva húzta alá, át
a kő-vályú szélén,
és torkát ráfektette a kőfenékre,
és ahol a csapból parányi fénycsöppekben csepegett a víz
egyenes szájával beszörpölte,
egyenes ínyén át nyugodtan itta ernyedt, hosszú testébe,
szótlanul.
Valaki megelőzött a vályúmnál,
és én, ahogy a későbben-érkezetthez illik, vártam.
Ivás közben felemelte a fejét, ahogy a marha szokta.
És rám nézett, bizonytalanul, ahogy az ivó marha szokott,
és kétágú nyelvét kivillantotta egy pillanatra az ajkai közül.
és tűnődött egy pillanatig,
és lehajolt és ivott még egy kicsit,
és föld-barna volt, földes-aranyszín a föld égő beleitől
a szicíliai júliusi napon, háttérben a füstölgő Etna.
Neveltetésem hangja azt mondta bennem,
hogy meg kell ölnöm,
mert Szicíliában a fekete kígyók ártatlanok,
az aranyszínűek mérgesek.
És más hangok azt súgták: Ha férfi volnál,
botot fognál és agyonütnéd, pokolba vele.
De valljam be, mennyire tetszett,
mennyire boldog voltam, hogy idejött, nyugodtan, vendég
gyanánt, inni, a víztartályomhoz,
és hogy békésen, kielégülve, köszönetet se mondva,
visszamegy a föld égő beleibe?
Gyávaság volt, hogy nem mertem agyonütni?
Elfajzottság volt, hogy beszélgetni kívántam vele?
Alázat volt, hogy megtiszteltetést éreztem?
Csakugyan megtiszteltetést éreztem.
És mégis, azok a hangok:
Ha nem félnél tőle, megölnéd.
És csakugyan féltem, nagyon féltem,
de, épp ezért, még jobban megtisztelt,
hogy vendégszeretetemet kereste
és kijött a titokzatos föld sötét kapujából.
Mikor eleget ivott,
felemelte a fejét álmodozva, mint aki berúgott,
hosszú, fekete nyelvének villás éjszakáját rávillantotta
a levegőre,
mintha a száját nyalta volna,
és szétnézett, mint egy isten, semmit se látva, körben,
a levegőbe,
és lassan megfordította a fejét,
és lassan, nagyon lassan, mint akit háromszoros álom övez,
gyűrűkbe húzta lassú hosszúságát
és visszakúszott fal-homlokzatom tört szegélyére.
És ahogy bedugta a fejét abba a rettenetes lyukba,
és ahogyan lassan, kígyó-könnyedén felhúzódott
a vállaival és beljebb ment,
engem valami borzadály fogott el attól,
hogy visszahúzódik abba az iszonyú, fekete lyukba,
szántszándékkal bemegy a feketeségbe, és lassankint
egészen behúzódik,
valami tiltakozásféle, most, hogy háttal volt felém.
Körülnéztem, letettem a korsómat,
felkaptam egy tuskót,
és hozzácsattantottam a vizes vályúhoz.
Gondolom, nem érte,
de kilógó része méltatlan sietségben hirtelen összerándult.
Villámként csavarodott, és eltűnt,
be a fekete lyukba, a mellvéd föld-ajkú repedésébe,
amelyre a feszült, néma délben bűvölten tapadt a szemem.
És rögtön megbántam.
Milyen hitvány, gondoltam, milyen közönséges, milyen
aljas cselekedet!
Megvetettem magamat és förtelmes emberi neveltetésem
hangjait.
És kívántam, hogy jöjjön vissza a kígyóm.
Mert újra királynak láttam,
száműzött királynak az alvilágban, koronázatlannak,
akit most új koronázás illet.
Így történt, hogy elpackáztam a dolgomat
az élet egyik nagyurával.
És vezekelnem kell valamiért;
az albatroszra gondoltam,
annyi baj!
(D.H. Lawrence Snake c. verse Szabó Lőrinc fordításában)
egy forró, forró napon (én csak pizsamát vettem a hőség miatt),
ott akart inni.
A nagy, sötét szentjánoskenyérfa mély, különös-szagú
árnyékában
mentem lefelé korsómmal a lépcsőn
és várnom kellett, állnom és várakoznom kellett,
mert hisz ő érkezett előbb az itatóhoz.
A földsánc egyik repedéséből nyúlt le a homályba
és sárgásbarna ernyedtségét enyhén hasasodva húzta alá, át
a kő-vályú szélén,
és torkát ráfektette a kőfenékre,
és ahol a csapból parányi fénycsöppekben csepegett a víz
egyenes szájával beszörpölte,
egyenes ínyén át nyugodtan itta ernyedt, hosszú testébe,
szótlanul.
Valaki megelőzött a vályúmnál,
és én, ahogy a későbben-érkezetthez illik, vártam.
Ivás közben felemelte a fejét, ahogy a marha szokta.
És rám nézett, bizonytalanul, ahogy az ivó marha szokott,
és kétágú nyelvét kivillantotta egy pillanatra az ajkai közül.
és tűnődött egy pillanatig,
és lehajolt és ivott még egy kicsit,
és föld-barna volt, földes-aranyszín a föld égő beleitől
a szicíliai júliusi napon, háttérben a füstölgő Etna.
Neveltetésem hangja azt mondta bennem,
hogy meg kell ölnöm,
mert Szicíliában a fekete kígyók ártatlanok,
az aranyszínűek mérgesek.
És más hangok azt súgták: Ha férfi volnál,
botot fognál és agyonütnéd, pokolba vele.
De valljam be, mennyire tetszett,
mennyire boldog voltam, hogy idejött, nyugodtan, vendég
gyanánt, inni, a víztartályomhoz,
és hogy békésen, kielégülve, köszönetet se mondva,
visszamegy a föld égő beleibe?
Gyávaság volt, hogy nem mertem agyonütni?
Elfajzottság volt, hogy beszélgetni kívántam vele?
Alázat volt, hogy megtiszteltetést éreztem?
Csakugyan megtiszteltetést éreztem.
És mégis, azok a hangok:
Ha nem félnél tőle, megölnéd.
És csakugyan féltem, nagyon féltem,
de, épp ezért, még jobban megtisztelt,
hogy vendégszeretetemet kereste
és kijött a titokzatos föld sötét kapujából.
Mikor eleget ivott,
felemelte a fejét álmodozva, mint aki berúgott,
hosszú, fekete nyelvének villás éjszakáját rávillantotta
a levegőre,
mintha a száját nyalta volna,
és szétnézett, mint egy isten, semmit se látva, körben,
a levegőbe,
és lassan megfordította a fejét,
és lassan, nagyon lassan, mint akit háromszoros álom övez,
gyűrűkbe húzta lassú hosszúságát
és visszakúszott fal-homlokzatom tört szegélyére.
És ahogy bedugta a fejét abba a rettenetes lyukba,
és ahogyan lassan, kígyó-könnyedén felhúzódott
a vállaival és beljebb ment,
engem valami borzadály fogott el attól,
hogy visszahúzódik abba az iszonyú, fekete lyukba,
szántszándékkal bemegy a feketeségbe, és lassankint
egészen behúzódik,
valami tiltakozásféle, most, hogy háttal volt felém.
Körülnéztem, letettem a korsómat,
felkaptam egy tuskót,
és hozzácsattantottam a vizes vályúhoz.
Gondolom, nem érte,
de kilógó része méltatlan sietségben hirtelen összerándult.
Villámként csavarodott, és eltűnt,
be a fekete lyukba, a mellvéd föld-ajkú repedésébe,
amelyre a feszült, néma délben bűvölten tapadt a szemem.
És rögtön megbántam.
Milyen hitvány, gondoltam, milyen közönséges, milyen
aljas cselekedet!
Megvetettem magamat és förtelmes emberi neveltetésem
hangjait.
És kívántam, hogy jöjjön vissza a kígyóm.
Mert újra királynak láttam,
száműzött királynak az alvilágban, koronázatlannak,
akit most új koronázás illet.
Így történt, hogy elpackáztam a dolgomat
az élet egyik nagyurával.
És vezekelnem kell valamiért;
az albatroszra gondoltam,
annyi baj!
(D.H. Lawrence Snake c. verse Szabó Lőrinc fordításában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése