Részlet Feldmár új könyvéből:
F. A.: Mindannyian élő környezetben jöttünk létre és létezünk pillanatról pillanatra. Tehát soha nem voltunk, nem vagyunk és nem leszünk egyedül. Az anya élő testében hullámzó, dobogó, susogó univerzumban, azzal tökéletes egységben töltjük a végtelen időt, mielőtt megszületünk. A születés pillanata nem az univerzum kapuján való kilépés, nem a végzetes szeparáció pillanata, hanem az élet számtalan felébredésinek egyike; a születéskor a baba szemébe hasító fény az első megvilágosodás. A szűkebb egységből a tágabb egységbe való átlépés. Mindörökké az egység a valóság, az egyedüllét az illúzió. Jézus a kereszten így sóhajt: „Uram, mért hagytál el engem?” – jelképes emlékeztető ez, a legmélyebb pont, a legsötétebb pillanat, az egyedüllét rémálma. De hogyan támadhatott volna fel Jézus, ha az egyedüllét valóság lenne?
Minden szenvedés, minden fájdalom, minden pszichopatológia gyökere az az érzés, hogy egyedül vagyok, ki lettem közösítve, elszakadtam a többiektől. A megerőszakolt nő, a bántalmazott gyerek védtelenül, elhagyatva, kidobva érzi magát, és ha mindazt, ami történt vele, titkolnia kell, egy életre elszigetelődik. A fájdalom szubjektív megélése széles határok között mozog, attól függően, hogy elvágva vagy összekötve érzem magam. Az organikus fizikai fájdalomról és a lelki szenvedésről is beszélünk. A szülő nő, akinek a kezét egy szeretett rokon vagy barát szorítja, nem kér érzéstelenítést. A rákban haldokló, aki egy LSD-kísérlet alkalmával perspektívát kapott, és megélte, hogy mindannyian egyek vagyunk, nem adagol be magának több morfiumot. A fájdalom elszigetel, és az elszigeteltség fáj.
A születéstől számítva plusz és mínusz kilenc hónapos időszakban az anyával való együttlét a „részvétel misztériuma”. A gyerek részt vesz az anya tudatában és tudatalattijában, az anya neki a világmindenség, amelyben úszik. Az anya is részt vesz a gyerek létében, és így egyek ők. Ha a gyerek számára ez az élmény meleg, vidám, biztonságos, nyugodt és tápláló, nem öröm és nem is könnyű egyéves kora körül elválni és önmagává válni. Élete végéig keresni fogja a kapcsolataiban a hasonló együttlétet, a társakat, akikhez hasonlóan képes odaadni magát. Ha a gyerek számára ez az élmény fagyos, deprimált, veszélyes, félelmetes és mérgező, amint lehet, amint tud, különválik, és igyekszik túlélni ezt az atmoszférát. Lehetséges, hogy ez az ember élete végéig kerülni vagy szabotálni fogja a kapcsolatokat, attól félve, hogy előbb-utóbb minden kapcsolat megismétli az elsőt.
Bár az odatartozás nagyon fontos emberi élmény, ritkán talál az ember olyan másikat vagy olyan csoportot, akinek vagy amelyben nem kell fizetnie az odatartozásért azzal, hogy fel kell adnia önmagát. Az a ritka és értékes érzés, hogy ide tartozom és feltételek nélkül önmagam lehetek, a „szeretve vagyok” érzése. A terapeuta feladata pontosan az, hogy olyan játékteret teremtsen páciensének, amelyben a kettejük között kialakuló kapcsolat megízlelteti ezt a feltétel nélküli odatartozást azzal, aki ezt ismeri, de nem találja meg hozzá a megfelelő társaságot, és azzal is, aki eddig el sem tudta képzelni, nem is tudta, hogy létezik ilyesmi.
Valójában nem vagyok egyedül még akkor sem, ha egy lakatlan szigeten hajótöröttként tengődöm, hiszen része vagyok a bioszférának. Ez a valóság. De ezt a valóságot elfelejtem, ha anyám rosszul reprezentálta a világmindenséget számomra. Én elvágom magamat az anyámtól, de a terápia az a hely, ahol vissza lehet nyerni az egységet a világmindenséggel, mert rá lehet jönni, hogy az anyám és a világmindenség már nem egy és ugyanaz. Ha az anyám keserűségét rávetítettem a világra, izolálom magam, nemcsak anyámtól, hanem a világtól is. A megváltó faktor a terápiában egy új élmény, ami ezt helyre teszi.
Az egység, az elfogadottság, szeretettség élménye, amely a világ valódi természetét megmutatja, képessé tesz arra, hogy elfogadjam és szeressem a világot, a másik embert, hogy önmagamat egységben tudjam vele, akárhonnan jött, akárhogy viselkedik, akármit tett. A terápia tehát nem segítségnyújtás, nem az erősebb, okosabb, többet tudó intervenciója a gyengébb, butább, szerencsétlenebb felé. Aki segíteni akar, az eleve elválasztja magát, ugyanúgy, mint az, aki ítélkezik, akinek véleménye van, aki címkéz. Ha képes vagyok eggyé válni a másikkal előítélet, vélemény, kórkép nélkül, akkor tudunk játszani egymással, akkor a másik is átéli az egység élményét, amikor együtt vagyunk.
A zsidó kozmológiában egy különálló élet, egy ember olyan, mint egy csepp víz, ami kiugrik a lábasban forró vízből. Egy darabig felfelé repül, aztán megáll, és visszahullik, feloldódik a lábasban. Ez egy élet. A megfogamzás, születés megteremti a különlét illúzióját, a halál visszatérít minket az elkerülhetetlen egységbe. A zsidók tehát a halálról úgy gondolkoznak, hogy az elkülönült egyén belemártódik és feloldódik az Istenben.
D.: Téged nem zavarnak az ellentmondások? Egyszer arról beszélsz, hogy az együttlét illúzió, és fel kell ébrednünk a valóságra, arra, hogy mindig egyedül vagyunk, most meg itt van ez az egyébként szép szövegünk arról, hogy az egyedüllét az illúzió, és fel kell ébrednünk a valóságra, mert soha nem vagyunk egyedül.
F. A.: Illúzió az, hogy nem vagyunk egyedül, és illúzió az is, hogy egyedül vagyunk. Fel kell ébredni. Ez biztos. Különállóak is vagyunk, és egyek is vagyunk. Mindkettő igaz, és egyik sem igaz. Emlékszem, egy alkalommal, amikor briliánsan nyilvánvaló volt, hogy egy vagyok minden élőlénnyel, a tengerparton, ahol sétáltam, nem messze tőlem álldigált egy kutya. Gondoltam, ha egyek vagyunk, akkor összehozom magam vele, ahogy tapsolni tudnék a két kezemmel, úgy hoz össze minket a kutyával a közös akarat. Nagyon figyeltem, és az akaratomat arra összpontosítottam, hogy a kutya jöjjön oda hozzám. Nem jött. Esze ágában sem volt. Ez az eset megtanított arra, hogy az én akaratom nem hatékony, és hogy az a fensőbb akarat, amelyben a kutyával egy voltam, nyilvánvalóan nem akart összehozni minket. A legismertebb imában a mondat: „Legyen meg a te akaratod!”, pontosan erről szól, hogy helyemre teszem magam, mint egy pici része valami nagynak, és ahelyett, hogy uralni akarnám a nagyot pici, személyes akaratommal, odaadom magamat annak az akaratnak, ami azé, a nagyé, amiben részt veszek.
F. A.: Mindannyian élő környezetben jöttünk létre és létezünk pillanatról pillanatra. Tehát soha nem voltunk, nem vagyunk és nem leszünk egyedül. Az anya élő testében hullámzó, dobogó, susogó univerzumban, azzal tökéletes egységben töltjük a végtelen időt, mielőtt megszületünk. A születés pillanata nem az univerzum kapuján való kilépés, nem a végzetes szeparáció pillanata, hanem az élet számtalan felébredésinek egyike; a születéskor a baba szemébe hasító fény az első megvilágosodás. A szűkebb egységből a tágabb egységbe való átlépés. Mindörökké az egység a valóság, az egyedüllét az illúzió. Jézus a kereszten így sóhajt: „Uram, mért hagytál el engem?” – jelképes emlékeztető ez, a legmélyebb pont, a legsötétebb pillanat, az egyedüllét rémálma. De hogyan támadhatott volna fel Jézus, ha az egyedüllét valóság lenne?
Minden szenvedés, minden fájdalom, minden pszichopatológia gyökere az az érzés, hogy egyedül vagyok, ki lettem közösítve, elszakadtam a többiektől. A megerőszakolt nő, a bántalmazott gyerek védtelenül, elhagyatva, kidobva érzi magát, és ha mindazt, ami történt vele, titkolnia kell, egy életre elszigetelődik. A fájdalom szubjektív megélése széles határok között mozog, attól függően, hogy elvágva vagy összekötve érzem magam. Az organikus fizikai fájdalomról és a lelki szenvedésről is beszélünk. A szülő nő, akinek a kezét egy szeretett rokon vagy barát szorítja, nem kér érzéstelenítést. A rákban haldokló, aki egy LSD-kísérlet alkalmával perspektívát kapott, és megélte, hogy mindannyian egyek vagyunk, nem adagol be magának több morfiumot. A fájdalom elszigetel, és az elszigeteltség fáj.
A születéstől számítva plusz és mínusz kilenc hónapos időszakban az anyával való együttlét a „részvétel misztériuma”. A gyerek részt vesz az anya tudatában és tudatalattijában, az anya neki a világmindenség, amelyben úszik. Az anya is részt vesz a gyerek létében, és így egyek ők. Ha a gyerek számára ez az élmény meleg, vidám, biztonságos, nyugodt és tápláló, nem öröm és nem is könnyű egyéves kora körül elválni és önmagává válni. Élete végéig keresni fogja a kapcsolataiban a hasonló együttlétet, a társakat, akikhez hasonlóan képes odaadni magát. Ha a gyerek számára ez az élmény fagyos, deprimált, veszélyes, félelmetes és mérgező, amint lehet, amint tud, különválik, és igyekszik túlélni ezt az atmoszférát. Lehetséges, hogy ez az ember élete végéig kerülni vagy szabotálni fogja a kapcsolatokat, attól félve, hogy előbb-utóbb minden kapcsolat megismétli az elsőt.
Bár az odatartozás nagyon fontos emberi élmény, ritkán talál az ember olyan másikat vagy olyan csoportot, akinek vagy amelyben nem kell fizetnie az odatartozásért azzal, hogy fel kell adnia önmagát. Az a ritka és értékes érzés, hogy ide tartozom és feltételek nélkül önmagam lehetek, a „szeretve vagyok” érzése. A terapeuta feladata pontosan az, hogy olyan játékteret teremtsen páciensének, amelyben a kettejük között kialakuló kapcsolat megízlelteti ezt a feltétel nélküli odatartozást azzal, aki ezt ismeri, de nem találja meg hozzá a megfelelő társaságot, és azzal is, aki eddig el sem tudta képzelni, nem is tudta, hogy létezik ilyesmi.
Valójában nem vagyok egyedül még akkor sem, ha egy lakatlan szigeten hajótöröttként tengődöm, hiszen része vagyok a bioszférának. Ez a valóság. De ezt a valóságot elfelejtem, ha anyám rosszul reprezentálta a világmindenséget számomra. Én elvágom magamat az anyámtól, de a terápia az a hely, ahol vissza lehet nyerni az egységet a világmindenséggel, mert rá lehet jönni, hogy az anyám és a világmindenség már nem egy és ugyanaz. Ha az anyám keserűségét rávetítettem a világra, izolálom magam, nemcsak anyámtól, hanem a világtól is. A megváltó faktor a terápiában egy új élmény, ami ezt helyre teszi.
Az egység, az elfogadottság, szeretettség élménye, amely a világ valódi természetét megmutatja, képessé tesz arra, hogy elfogadjam és szeressem a világot, a másik embert, hogy önmagamat egységben tudjam vele, akárhonnan jött, akárhogy viselkedik, akármit tett. A terápia tehát nem segítségnyújtás, nem az erősebb, okosabb, többet tudó intervenciója a gyengébb, butább, szerencsétlenebb felé. Aki segíteni akar, az eleve elválasztja magát, ugyanúgy, mint az, aki ítélkezik, akinek véleménye van, aki címkéz. Ha képes vagyok eggyé válni a másikkal előítélet, vélemény, kórkép nélkül, akkor tudunk játszani egymással, akkor a másik is átéli az egység élményét, amikor együtt vagyunk.
A zsidó kozmológiában egy különálló élet, egy ember olyan, mint egy csepp víz, ami kiugrik a lábasban forró vízből. Egy darabig felfelé repül, aztán megáll, és visszahullik, feloldódik a lábasban. Ez egy élet. A megfogamzás, születés megteremti a különlét illúzióját, a halál visszatérít minket az elkerülhetetlen egységbe. A zsidók tehát a halálról úgy gondolkoznak, hogy az elkülönült egyén belemártódik és feloldódik az Istenben.
D.: Téged nem zavarnak az ellentmondások? Egyszer arról beszélsz, hogy az együttlét illúzió, és fel kell ébrednünk a valóságra, arra, hogy mindig egyedül vagyunk, most meg itt van ez az egyébként szép szövegünk arról, hogy az egyedüllét az illúzió, és fel kell ébrednünk a valóságra, mert soha nem vagyunk egyedül.
F. A.: Illúzió az, hogy nem vagyunk egyedül, és illúzió az is, hogy egyedül vagyunk. Fel kell ébredni. Ez biztos. Különállóak is vagyunk, és egyek is vagyunk. Mindkettő igaz, és egyik sem igaz. Emlékszem, egy alkalommal, amikor briliánsan nyilvánvaló volt, hogy egy vagyok minden élőlénnyel, a tengerparton, ahol sétáltam, nem messze tőlem álldigált egy kutya. Gondoltam, ha egyek vagyunk, akkor összehozom magam vele, ahogy tapsolni tudnék a két kezemmel, úgy hoz össze minket a kutyával a közös akarat. Nagyon figyeltem, és az akaratomat arra összpontosítottam, hogy a kutya jöjjön oda hozzám. Nem jött. Esze ágában sem volt. Ez az eset megtanított arra, hogy az én akaratom nem hatékony, és hogy az a fensőbb akarat, amelyben a kutyával egy voltam, nyilvánvalóan nem akart összehozni minket. A legismertebb imában a mondat: „Legyen meg a te akaratod!”, pontosan erről szól, hogy helyemre teszem magam, mint egy pici része valami nagynak, és ahelyett, hogy uralni akarnám a nagyot pici, személyes akaratommal, odaadom magamat annak az akaratnak, ami azé, a nagyé, amiben részt veszek.
