Kulcskérdés

Általános jókedv uralkodik kicsiny kelet-közép-európai részlegünkön, amit főként annak tudok be, hogy sokan párba szökkentek, főként cégen belül és a szerelem mámora a sanyarú rabszolgasorsot is elfeledteti velük. Az Esztitől kapott törpikéket hurcolászom magammal, nagy népszerűségnek örvendenek és ma azon kaptam magam, hogy a törpök magyar neveit serényen jegyzetelik lengyel kollégáim. Néhányuk egzotikuma és besorolhatatlansága miatt erős vonzalmat érez a magyar nyelv iránt, amit én boldogan elégítek ki 1-2 alapkifejezés, mint "kicsi mákos kalács", "Hókuszpók" és a "Szép a cipőd" megtanításával. 3 pozícióra van benn a pályázatom 3 különböző fejvadásznál, de a kezdeti belelkesítés és interjúztatás után mindig nagy csönd támad. Böngészés közben ugyanazt az állást több ügynökségnél is megtalálom, ami persze a jelöltek számát és a kiválasztási folyamat hosszát növeli. Ma is elküldtem egy pályázatot, magyar anyanyelvű embert keresnek, bár marketinges állásra, amiben nekem nincsen tapasztalatom. Félő, hogy a nyaralásom előtt nem lesz fejlemény, amivel a szeptember 1-jével új helyen kezdés reménye is meghiúsulhat. Persze, még alakulhat máshogy és mint ahogy mai élményem is kiválóan bizonyítja: aki keres, talál. Karmikus kapcsolatom a biciklikulccsal ma újabb izgalmas helyzetet szült. A bringához tartozó egyik kulcsot már nagyon régen elvesztettem és a pótkulcs beszerzése sehogyan nem jött össze. Így alakult ki a se vele, se nélküle végletein egyensúlyozó viszonyom vele, az egyetlen maradék kulcssal. Volt már, hogy magával vitte a lakótársam, olyan is, hogy ráfogtam valakire, hogy elmozdította a standard helyéről, holott csak én dugtam el magam elől valahová és mivel eltűnt, másik biciklit kellett használnom. De ami a legtöbbször, minimum naponta egyszer előfordul, hogy nem tudom hová tettem, melyik zsebembe, a táskám melyik rekeszébe vagy talán a kajás zacskómba, de lehet, hogy azért nem találom, mert útközben kicsúszott a kezemből, csak nem vettem észre vagy a bejárat előtt lévő lyukas lábtörlő alá esett be? Számtalanszor megyek vissza a házba indulás után, hogy magamhoz vegyem és hányszor megyek vissza fölöslegesen, mert már előzőleg felnyaláboltam, csak valamiért kiment a fejemből. Sokszor hagyom benne a bringában, magamnak újabb bosszankodást okozva. Rejtélyes módon kapcsolódik az agyam szürke pontja ehhez a fekete műanyaggal borított kicsi nyitóeszközhöz, mintha újra és újra el akarnám felejteni, törlődne minden vele kapcsolatos információ az agyamból. Furcsa, egyetlen tárggyal sem volt még ennyire zavaros a viszonyom. Persze úgy is értelmezhető ez a káosz, hogy meg akarok már szabadulni tőle, nem akarom többé használni, mert hányszor használtam már a bicikli elindításához, hogy eljussak a munkába, utálom, hogy a mókuskerékre emlékeztet. De nem tudnék élni sem nélküle, teljesen hozzám nőtt. A mai stresszt az okozta, hogy a zuhogó esőben vízálló (még Skóciában vett) nadrágomban és esőkabátomban begurultam a céghez kívülről csuromvizesen, lezártam a bringát és onnantól ismét nem voltam hajlandó foglalkozni a kulcs hollétével. Végigültem úgy 8 órát, hogy eszembe sem jutott megvan-e. Aztán, ahogy szoktam, elsőként indultam el a műszak végeztével és rádöbbentem, hogy a kulcs eltűnt. Áhh, biztos a bicikliben hagytam. De ez nem jött be. Már megint hová tüntettem el? Elég reménytelen lett volna megtalálni, ha valahol útközben vesztettem el, de én azért végigpásztáztam a nap során végigjárt útvonalaimat, beleértve a WC-t. Csüggedten megnéztem még a ruhaakasztós részt is, ahol először nem találtam, de végül valami sugallat hatására az állvány tetején megpillantottam a kulcsot. Szegényt ismét magára hagytam, de megvárt. Nem tudom miért bánok vele ilyen mostohául. Sokadik újra egymásra találásunknak mindketten nagyon örültünk és boldog voltam, hogy ismét gurul alattam a két kerék.