Irány Malaga

Hihetetlen mikre képes az emberi szervezet. Végigcsináltam 5 éjszakai műszakot, majd 2,5 óra alvás, 2,5 óra vonatozás után megérkeztem az interjúra, ami egyáltalán nem volt könnyű. A HR-es nő nem volt rémisztő, a leendő főnöknő viszont kőkemény volt, kissé leizzadtam a kérdéseire válaszolás közben. Elég stresszes meló lenne, de a termékek nagyon szép és világhírű ruhák. Nem vagyok benne biztos, hogy meggyőztem őket. Úgy megyek el szombaton nyaralni, hogy két állás van függőben és egyiket sem biztos, hogy megkapom, de legalább megtettem minden tőlem telhetőt. A városkában, ahol az interjú volt, nagyon kellemes élményekben volt részem. A buszsofőr bácsi egy nagy bókkal indított hollandul, aztán 20 percig cseverésztünk... végig hollandul! Nagyon csinosnak tartott, kérdezte, hogy a magyar nők mind ilyen szépek-e, ill. hogy a magyarok ugye sokat isznak, de biztosítottam róla, hogy csak jókat iszunk és nagyon finomakat eszünk. Érthetőbb dialektusban beszélt, mint pl. a maastrichtiak, biztos azért, mert közel voltunk a belga határhoz. A belgák ugyanis tényleg nem krákognak annyit, ami miatt a hollandok cikizni szokták őket. Rákérdezett a koromra, de kértem, hogy tippelje meg és 35-40 közé saccolt! Nem esett rosszul, mert a smink ellenére az 5 night shift azért látszhatott rajtam, meg hozzátette, hogy lerí rólam, hogy sok mindent megtapasztaltam már, az meg ugye nem baj, mert azt már senki nem veheti el tőlem! Vicces volt ahogy a helyi vasutasok kíváncsian figyelték friss ismeretségünk kibontakozását. A közelben hangosan kiabált egy bevándorlónak tűnő férfi, akihez perceken belül kiérkeztek a rendőrök és barátságosan elbeszélgettek vele. Imádom a holland vasúti közlekedést, 2 év alatt egyszer fordult elő valamilyen technikai probléma és késés. A vonatok percre pontosan indulnak és érkeznek. A kalauzok a kedvenceim, mindegyik külön személyiség. Viccelődnek, hangosan köszönnek. A mostani úton egy showmanhez volt ismét szerencsém, aki a teátrális "Hölgyeim és Uraim!" felvezető szöveg után közölte, hogy még 11 perc van hátra. Nem árulta el, de én rájöttem: a következő megálló következett ennyi idő múlva. Kis dilis. A héten a meditáción egy dél-afrikai lány 30 alattinak gondolt, érdekes ki mit lát a másikon... Végül, mint utólag kiderült, rossz megállóban tett le az idős buszsofőr udvarlóm, úgyhogy leszólítottam egy helyi bácsit, aki közölte, hogy én még nagyon messze vagyok onnan, ahová mennem kell. Látva kétségbeesésem, leintett egy villogó tetejű autót és megbeszélte a 3. bácsival, hogy vigyen el a céghez. Alig győztem hálálkodni a segítőkészségük láttán. Visszafelé a pályaudvarra hívtak nekem a cégnél egy taxit, amit egy nagyon fiatal és kedves fiú vezetett, hasonlított a csevejünk az otthoni taxisokkal folytatottakra, bár ő szerencsére nem akarta megmondani a tutit 5 perc alatt. Mindettől otthonosan éreztem magam, amit csak tetőzött, hogy hazafelé az egyik vonaton nem volt légkondi, tapadt a láb az üléshez, bóbiskoltak az emberek a melegtől, huzat volt és most láttam először igazán piszkos vonatablakot! Tiszta hazai életérzés! Ma futás közben olyan cukinak találtam a libasorban egymás után bicikliző 60-as bácsikat, micsoda egyszerű és nagyszerű ötlet közös nyaralásra az ilyen, és kit érdekel hány évesek! Azt szeretem ebben az országban, hogy minden olyan rendezett... van aki szerint ez túlkontrolláltság, én pedig pont emiatt (is) érzem itt jól magam. Pár napja tombol a nyár, úgyhogy tegnap este a Maas partján fröccsözéssel múlattuk az időt. Malagában pedig végig 30-35 fok várható.

Igy szeretnék majd táncolni a férjemmel, mondjuk abban a szép sárga ruhában... a legcukibban pedig szerintem a lila ruhás, napszemüveges, csak röviden feltűnő hölgy táncol.

Isteni

Nem tetszik ez a fehér háttér a szöveg mögött, meg a betűtípus sem, de sok próbálkozás után sem jöttem rá, hogyan kell megváltoztatni.

Ismét dolgoztam hétvégén, már csak 2x8 óra van hátra és szabadulok egy hosszabb lélegzetvételre. A rotterdami interjú nem olyan volt, mint amire számítottam, szakmai kérdés alig hangzott el, inkább a személyiségemet vették górcső alá. Ha tetszettem, a héten mehetek 2. körre. Illetve lesz egy másik interjú még a vakáció előtt... Ha valamelyiket megkapnám, kiugranék a legnagyobb méretű szervemből. Asszem hisztérikus őrjöngésben törnék ki, mert felhalmozódott bennem az elmúlt két évben elég frusztráció ahhoz, hogy egy normális állás ilyen reakciót váltson ki belőlem. A kelet-európai rabszolga felszabadulásának első mozzanata lenne. 

Az amszterdami hétvége mozgalmas, intenzív volt, Mónival egy gracht partján, két üveg prosecco elfogyasztása közben kapcsolatunk bensőségessének teljes pompájában próbáltuk megfejteni életünk jelenjét. Nagyon élveztem, pedig sok küzdelem jutott ki mostanában mindkettőnknek. Még egy franciául beszélő, holland feliratos filmre is beültünk és a végén együtt bőgtünk. Az volt ugyanis a zárójelenetben, hogy egy idős barátokból álló kommunává szerveződött társaság egyik elhunyt tagjának keresésére indulnak azért, mert a halott feleség férje Alzheimer-kórszerűségben szenved és mivel nem találja a nőt, a többieket kérdezi, hogy merre van Jeanne. A barátok nem akarják a szomorú valósággal szembesíteni, ezért felkerekednek és az elhunyt feleség nevét kiabálva róják az utcákat...

Jonathanban van valami isteni, mindenestül elfogadom ahogy van, pedig a 2 vele töltött nap alatt kétszer pityeredtem el magam a társaságában. Nem adok róla jellemrajzot és nem magyarázom el miért a végletek embere, de kaptam tőle egy 1238. leckét, visszajelzést, ami elgondolkodtatott. Szóval, valószínűleg ő is csak a tanulási folyamat része, amit nagyon sajnálok, vele is csak egy Pán Péter-generációra jellemző párost alkottunk rövid ideig, melyben elkötelezettségnek kevés helye volt. De ki tudja, talán mégse...

Ohhh

Nagyon fáradt vagyok, nagyon elegem van a munkából, nagyon szeretném megkapni a rotterdami állást és jövő héten Spanyolországban kipihenni magam. Égek ki folyamatosan, az utóbbi időben kifejezetten megalázónak érzem sokszor a munkát. De annyit azért elmesélek, hogy ma Tarr Béla volt az ügyfelem! Többször kellett beszélnem vele, mivel elakadt az autójával... Majdnem leestem a székről. Micsoda intelligencia, higgadtság, lágyság sugárzott a telefonon keresztül a hangjából. Persze az eset nem alakult jól, de ő ezt is óriási fegyelmezettséggel és méltósággal viselte. 

Unaloműző

Úgy kezdek neki az írásnak, hogy nincsen mondanivalóm. Várok az ihletre, mint Godot-ra, de lehet, hogy nem fog megérkezni. Godot csak azért jutott eszembe, mert night shiften unatkozva elolvastam a híres mű tartalmát. Érdekes, hogy egy ennyire eseménytelen darab miért lett világhírű, hiszen jó sok "leg"-címkét megkapott. Emlékszem annak ellenére tetszett, hogy kötelező olvasmány volt, amikor nagyon régen olvastam. Már akkor is kedveltem az abszurdot és valamiért tetszett a sok várakozás, a hiányzó akció. Persze J. vezetett el ehhez a remekhez, amikor a vele, mint sikeres színházi rendezővel készített cikket olvastam. Hirtelen felfoghatatlanná vált számomra mit csinál most Amszterdamban, pincérként. Szerencsére talált egy másik állást, ami szintén teljesen távol áll a színház világától... de lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy ő már kiélte magát művészként és most inkább biztos bevételre, normálisabb életre vágyik. Irigylésre méltó számomra az élettörténete. Most olvastam egy okos gondolatokkal teli írást (http://theburiedlife.tumblr.com/post/24011465597/20-things-i-should-have-known-at-20), amelyben az volt, hogy 5, az az öt évig csináljon az ember az életében valamit, amiről megjegyzik a nevét. Ő ezt már kipipálhatja. Magyarázott valami olyasmit is, hogy majd hajót akar venni. Ahogy ismerem, ez is meglesz. Amióta találkoztunk egyszer összeverték már, most éppen a telefonját lopták el. Biztos a kínai horoszkója miatt van, ami szerint Majom, na meg ott van a nagyon ritka majomvonal a tenyerében is. De ennyit az elemezgetésről. Már megint az érzékeny Kecske-lelkem. Holnap indulok hozzá, kíváncsian várom.

Az idő pocsék, hideg van, és esik, esik, esik... bár két napja kifejezetten élveztem, hogy futás közben eláztam. De akkor legalább sütött néha a Nap mielőtt a fekete felhők elkezdték hányni magukból a szelet és a vízszintesen zuhogó esőt. Értelmetlennek tűnt egy híd alatt fedezéket keresnem. A házból kilépvén eszembe jutott, hogy milyen jó lenne csuromvizesen hazamenni és lám. Persze a holland nyárban ilyen élményben szinte minden nap részesülhet az ember.

Tegnap visszahívtak a csoportvezetői meló miatt, ki akart szórni a cég, mert nem rendelkezem elég "erős" vezetői profillal, de a fejvadász csaj megmagyarázta nekik, hogy miért én vagyok a megfelelő jelölt. Szóval még versenyben vagyok. Volt egy másik hívásom is, de szám nélkül... talán munkaügyben. Mindenesetre a mobilom hangpostáját nagyon professzionálisra változtattam.

Nagyon igaz és éppen ezért nagyon ijesztő az a cikk, amit anyuci küldött át Magyarország első emberéről és a regnálása alatt várható állapotokról. Nem fogom leírni az írás tartalmát, de nagyon elgondolkodtatott és sok félelmemet megfogalmazta. Én is kerülhetek még hátrányos helyzetbe külföldön élő magyarként  egy esetleges EU-ból kilépés esetén... de ez csak az egyik önző gondolatom. A felszínen úgy tűnhet, hogy rendben vannak otthon a dolgok, de félek, hogy Ovi eltorzult személyisége még sok rosszat hozhat a magyar embereknek.

Ez a betűméret túl pici vagy nem? Ugye most már lehet kommentelni?

Kulcskérdés

Általános jókedv uralkodik kicsiny kelet-közép-európai részlegünkön, amit főként annak tudok be, hogy sokan párba szökkentek, főként cégen belül és a szerelem mámora a sanyarú rabszolgasorsot is elfeledteti velük. Az Esztitől kapott törpikéket hurcolászom magammal, nagy népszerűségnek örvendenek és ma azon kaptam magam, hogy a törpök magyar neveit serényen jegyzetelik lengyel kollégáim. Néhányuk egzotikuma és besorolhatatlansága miatt erős vonzalmat érez a magyar nyelv iránt, amit én boldogan elégítek ki 1-2 alapkifejezés, mint "kicsi mákos kalács", "Hókuszpók" és a "Szép a cipőd" megtanításával. 3 pozícióra van benn a pályázatom 3 különböző fejvadásznál, de a kezdeti belelkesítés és interjúztatás után mindig nagy csönd támad. Böngészés közben ugyanazt az állást több ügynökségnél is megtalálom, ami persze a jelöltek számát és a kiválasztási folyamat hosszát növeli. Ma is elküldtem egy pályázatot, magyar anyanyelvű embert keresnek, bár marketinges állásra, amiben nekem nincsen tapasztalatom. Félő, hogy a nyaralásom előtt nem lesz fejlemény, amivel a szeptember 1-jével új helyen kezdés reménye is meghiúsulhat. Persze, még alakulhat máshogy és mint ahogy mai élményem is kiválóan bizonyítja: aki keres, talál. Karmikus kapcsolatom a biciklikulccsal ma újabb izgalmas helyzetet szült. A bringához tartozó egyik kulcsot már nagyon régen elvesztettem és a pótkulcs beszerzése sehogyan nem jött össze. Így alakult ki a se vele, se nélküle végletein egyensúlyozó viszonyom vele, az egyetlen maradék kulcssal. Volt már, hogy magával vitte a lakótársam, olyan is, hogy ráfogtam valakire, hogy elmozdította a standard helyéről, holott csak én dugtam el magam elől valahová és mivel eltűnt, másik biciklit kellett használnom. De ami a legtöbbször, minimum naponta egyszer előfordul, hogy nem tudom hová tettem, melyik zsebembe, a táskám melyik rekeszébe vagy talán a kajás zacskómba, de lehet, hogy azért nem találom, mert útközben kicsúszott a kezemből, csak nem vettem észre vagy a bejárat előtt lévő lyukas lábtörlő alá esett be? Számtalanszor megyek vissza a házba indulás után, hogy magamhoz vegyem és hányszor megyek vissza fölöslegesen, mert már előzőleg felnyaláboltam, csak valamiért kiment a fejemből. Sokszor hagyom benne a bringában, magamnak újabb bosszankodást okozva. Rejtélyes módon kapcsolódik az agyam szürke pontja ehhez a fekete műanyaggal borított kicsi nyitóeszközhöz, mintha újra és újra el akarnám felejteni, törlődne minden vele kapcsolatos információ az agyamból. Furcsa, egyetlen tárggyal sem volt még ennyire zavaros a viszonyom. Persze úgy is értelmezhető ez a káosz, hogy meg akarok már szabadulni tőle, nem akarom többé használni, mert hányszor használtam már a bicikli elindításához, hogy eljussak a munkába, utálom, hogy a mókuskerékre emlékeztet. De nem tudnék élni sem nélküle, teljesen hozzám nőtt. A mai stresszt az okozta, hogy a zuhogó esőben vízálló (még Skóciában vett) nadrágomban és esőkabátomban begurultam a céghez kívülről csuromvizesen, lezártam a bringát és onnantól ismét nem voltam hajlandó foglalkozni a kulcs hollétével. Végigültem úgy 8 órát, hogy eszembe sem jutott megvan-e. Aztán, ahogy szoktam, elsőként indultam el a műszak végeztével és rádöbbentem, hogy a kulcs eltűnt. Áhh, biztos a bicikliben hagytam. De ez nem jött be. Már megint hová tüntettem el? Elég reménytelen lett volna megtalálni, ha valahol útközben vesztettem el, de én azért végigpásztáztam a nap során végigjárt útvonalaimat, beleértve a WC-t. Csüggedten megnéztem még a ruhaakasztós részt is, ahol először nem találtam, de végül valami sugallat hatására az állvány tetején megpillantottam a kulcsot. Szegényt ismét magára hagytam, de megvárt. Nem tudom miért bánok vele ilyen mostohául. Sokadik újra egymásra találásunknak mindketten nagyon örültünk és boldog voltam, hogy ismét gurul alattam a két kerék.